A Kaliforniai Egyetem kutatóinak egyik tanulmánya azt fejtegeti, hogy a magány mennyire hasonlít a depresszióhoz. Szakemberek kiemelik: a magukat magányosnak vallók többsége klinikai értelemben nem depressziós, habár vannak átfedések a magány és a depresszió közt. A tünetekben végletek vannak: vagy nagyon sokat alszik az ember, vagy nem is tud, csak gyógyszerrel. Az alkoholt kerülni kell, ahogyan az étkezésben is megmutatkozhatnak a magány jelei. Akár falási kényszer, akár evészavarok formájában. Nincs kedvünk semmihez, se vásárláshoz, se barátnőkhöz. Nem jó kimozdulni otthonról, nem nyugtat meg egy film vagy egy könyv, és mindenen el tudjuk sírni magunkat.
A világon, elsősorban a nagyvárosokban élők szembesülnek először a magánnyal. Ami a szociális élet és a társas kapcsolatok hiányát jelenti. Bár a magány nem függ sem nemtől, sem kortól, így a férfiakat sem kíméli, de ők ritkábban gondolkoznak ezen, és jobban feltalálják magukat egyedül is. Az Oxfordi Egyetem kutatói szerint, míg a nők inkább telefonon szeretnek beszélgetni egymással, a férfiaknak inkább személyes találkozások kellenek. Illetve – még egy fontos különbség a nőkkel szemben – ők nem kettesben, hanem csapatostól szeretnek leginkább együtt lógni: meccset nézni, meginni egy pohár sört, vagy éppen sztriptíz bárba menni.
A magányt rontja a közösségi média is. Néhány friss szelfire nyomott lájk már jobb kedvre derít, de ez nem tartós siker. Ráadásul, akinek az oldala tényleg csak az önfotókkal van tele, ott személyiségi problémák is vannak, és egyenes út vezet, akár a depresszióhoz, akár a magányhoz, hiszen folyamatos visszaigazolást igényel. Becslések szerint átlagosan 90 órát kell eltöltenünk valakivel, hogy igazi barátnak tarthassuk őt, és 200 órát, hogy közeli barátnak. A szerelem viszont más. Ott elsőre is jöhet egy olyan érzés, amitől azt gondoljuk: soha többé nem leszünk magányosak.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest